Kié a kék arany?

Ahogy a világ lassan kifogy ivóvíz-készleteiből, új kérdés merül fel: a magánvállalatok szabadon birtokolhatják a "fekete aranyat", de mi a helyzet az olajnál sokkal értékesebb "kék arannyal", a vízzel?

Vajon a hétfőn kezdődő johannesburgi csúcson az egyik fő témakört alkotó víz birtoklása emberi jog, vagy csupán egy értékes árucikkről van szó?
"A probléma az, hogy együtt mindkettő" - nyilatkozta Peter Gleick a kaliforniai Pacific Institute-tól. - "Mindenkinek joga van a biztonságos, tiszta vízhez, de a kormányok hibájából 1,1 milliárd ember hiányt szenved belőle."

De kik is osztják el a vizet? Két francia nagyvállalat, a Suez és a Vivendi Environnement 230 millió embert lát el Atlantától a fejlődő országokig szerte a világon. Idén mindketten duplájára szeretnék növelni bevételüket és máris megkötöttek néhány olyan üzletet, melyek több, mint évi 10 milliárd dolláros hasznot fognak hozni. Utoljára Puerto Rico bízta meg a Suezt vizeinek elosztásával.
Az RWE nevű német energiaóriás jelenleg kisebb vízvállalatokat vásárol fel, hogy a francia cégekkel felvehesse a versenyt.

Rajtuk kívül számos magánvállalat foglalkozik még a "kék arany" kiaknázásával, tisztításával, szétosztásával. Amióta ezek a cégek birtokolják a vízpiacot (nem a vizet!), a szakértők azért aggódnak, mert a magánszektor elkerülhetetlen terjeszkedésével a víz előbb-utóbb kikerül a közellenőrzés alól.

Amíg a harmadik világbeli országok szomjaznak, a világ "fejlettebbik" felén a nagyvárosokban az ivóvíz közel fele (!) megy veszendőbe a csőtörések, szivárgások miatt, és akkor még nem beszéltünk arról a hatalmas mennyiségről, melyet egyszerűen elpazarolunk, és ami helyettesíthető lenne az ivóvíz higiéniai körülményeit nem kielégítő, tisztítatlan vízzel is. (Mert azért a WC-lehúzáshoz, vagy a locsoláshoz nincs szükség ivóvízre.)

A privát nagyvállalatok bizonygatják: ők nem vizet árulnak, hanem szolgáltatást. Szerintük nekik köszönhetően a szegények egy része már sokkal könnyebben vízhez juthat, mint amikor a vándorárusokat kellett megfizetniük érte.

A Suez egyik vezetője így érvel: "nekünk van pénzünk és szakértelmünk és hisszük, hogy jobban tudunk gazdálkodni a vízzel, mint az állami vállalatok. Mi nem birtokoljuk ezeket a forrásokat, hanem gazdálkodunk velük és megvédjük őket".

A hangzatos érvek ellenére hatalmas tiltakozás kísérte, amikor a vállalat 1999-ben átvette Atlanta vízellátását. A fogyasztók titokzatos szivárgásokról, zavaros számlákról és hosszú szolgáltatás-kimaradásokról beszéltek.

Ha egy nagyvállalat abból szerzi hasznát, hogy vizet ad el, akkor logikus, hogy célja minél több víz eladása és nem a vízforrásokkal való spórolás.

A vízszolgáltatást birtokolni hatalom. A hatalom ellen pedig gyakran lázad a nép. Nincs ez másképp a víz esetében sem. Két évvel ezelőtt egy bolíviai városban tört ki felkelés, amikor a Bechtel nevű amerikai vállalat megduplázta a vízdíjat. Hét embernek kellett meghalnia a kék arany miatt, míg végül a vállalat kénytelen volt kivonulni a piacról.

A környezetvédők szerint az egyetlen megoldás, ha a víz nagy része állami kézen marad. Ez természetesen nem zárja ki teljesen a privát szektort, de a víz birtoklását, mint alapvető emberi jogot, nem szabad összekeverni a kereskedelmi haszonszerzéssel, hiszen ezek a fogalmak a törvény előtt sem egyenlőek.

A nagyvállalatok szerint nem véletlen, hogy az állami szektorban nincs, a magánszektorban viszont van pénz. Szerintük ők létszükségletet elégítenek ki, és ha a környezetvédők valóban kárt akarnak okozni nekik, oldják meg, hogy az állami vállalatok jobban működjenek náluk.