Madártörténetek II.



Még egyszer a fecskékről

Fecskéink minden évben megérkeztek a természet törvényeinek megfelelően a második, távoli hazájukból. Az a tavasz, amelyikről most írok, nagyon száraz, eső nélküli volt. Sehol sár, csipetnyi víz, még a patakok is kiapadtak.

	E sorok írója Keglovics Gabriella, Nagykanizsáról. A nyugdíjas hölgy kertjében számtalan madár lakik, ismeri, figyeli az életüket, a mindennapi gondjaikat, örömüket-bánatukat, amit most papírra is vetett rövid történetek formájában. A kedves kis írásokból megtudhatjuk, hogy miként "tudósítanak", riasztanak, cseverésznek, szomorkodnak vagy épp gyászolnak a madarak.

Fecskéinken látni lehetett, hogy idegesek. Felújítani vagy új fészket kellene építeniük. De hogyan, miből? Az idő sürget! A kicsiknek nyár végéig meg kell erősödni, hogy bírják a hosszú repülést. Ezt ők igazán tudták. A napok, hetek kiesése az új kis tollasokra végzetes lehet. Mi láttuk, hogy egy-egy sárgombóccal csak órák elteltével érkeznek vissza. Az építkezés csak napi fél- vagy egy sor "téglával" haladt.
Láttuk kétségbeesésüket és ekkor eszembe jutott apám és az, amit ilyenkor tenni szokott: egy ásólapátnyi földet vízzel összekevertem, tettem hozzá apróra tépett száraz fűszálat és kitettem az udvaron jól látható helyre.
Lestük, mi fog történni! Örömünkre fecskéink pillanatok alatt felismerték az új lehetőséget. Most már csak fel kellett hordani az eresz alá a galacsinokat. Villámgyorsan haladt a fészekrakás.
Még el sem készültek teljesen, amikor egyikük már elkezdte a pihés tollakkal való kibélelést.
Boldogok voltunk, hogy tudtunk segíteni madárkáinknak és egy szép erős családdal gyarapodott a fecskék közössége.

Rigóék

Rigóékkal régi és szép barátságban élünk. Gyönyörűséges énekük felmelegíti a fázós lelkeket, és segít örülni a szépnek.
Barátságunk nagyon bizalmas. Ha kertet ások, a lábamig jönnek, és szinte kérik "adj már egy kukacot". Virágok átültetésénél nekem ők a legjobb talajtisztítóim. Csak hagyni kell őket dolgozni. A kövek, téglák közötti füvet kicsőrözik egy-egy finom falatért.
Egy szép napon kikeltek a kicsinyeik. A rigószülők megmutatták örömüket. Szó szerint így igaz. A kert végében gazoltam, és rigónk fejmagasságban egy karóra szállt csőre közt a kukaccal. Néztük egymást. Ezután karóról-karóra repült, hívott a fészket rejtő fnyőfácskáig. Ott a fészekhez repült.
Megdöbbenésemre egy csomó tátogó kis sárga csőrt láttam. A gyönyörködés és csodálat után mindketten folytattuk munkánkat.
Ám az élet náluk sem mindig gondtalan, akár csak az embervilágban. Egy napon vége szakadt az önfeledt családgondozásnak. A pár egyike megbetegedett, többé nem repült, csak ült a faágon, aztán csak a fa alatt, a tövében.
Egy-két órán belül örökre elszállt az ég kékjének végtelenségébe.
Mi lehetett gyors halálának oka? Sejteni lehet. Feltehetően vegyszeres élelmet fogyasztott.
Az egyedül maradt rigószülő kétségbeesett küzdelmét nem tudom elfelejteni. Repülnie kellett élelemért, felügyelni a fészket, tanítani és óvni a fészek-elhagyókat.
A bajt tetézte az, hogy a kevéske élelem miatt igen nagy volt köztük a növekedésbeli különbség. Az történt, hogy az erőteljesebben fejlődők már kirepültek. Örültek a repülni tudásnak, akárcsak az embergyerek az első önálló lépéseknek.
Kettő még csak a fészek szélére merészkedett, majd ráugráltak a szomszédos ágakra. De volt, amelyik olyan kicsike és tollatlan volt, hogy csak a kis sárga tátott csőrét tudta nyújtogatni.
Szülőrigónk elrepült a merészek után, aztán a fészekhez, hogy visszatoloncolja a még repülni nem tudókat. Hát bizony küzdelmes volt számára a családfenntartás. A bajt tetézte: közben igen hidegre és esősre vált az időjárás. Féltünk, hogy a két fejletlen kicsi elpusztul. Úgy láttuk, szülőjük többnyire csak a kirepülteket tanította élelmet keresni, és persze még őket is kellett etetni.
Nagyon akartunk segíteni, és tudtunk is. Ástunk, kukacot gyűjtöttünk. Kis földkupacot tettünk a fa közelébe tele nekik való finomsággal. Csak fel kellett hordani a fészekig, feldarabolni, és csőrbe tenni.
Bőven volt eleség, felgyorsult a visszamaradottak növekedése, jutott bőven a többieknek is.
Nagyon büszkék voltunk magunkra is, hogy a rigócsalád megmenekült.
A fél-pár rigószülő küzdelmét nem lehet elfelejteni. Ő pedig - talán viszonzásképpen - a környéken tartotta kicsinyeit, legalábbis visszajárnak ide, ahol születtek. Késő este álomba ringatják a városrész lakóit hajnalban pedig koncertjükkel hívnak egy új, vidám, dolgos napra.

Kertünk legrégibb lakói

...a verebeken kívül a gerlék.
Őket még apám csalogatta a házhoz. Olyan tökéletesen átvette hangjukat, hogy bárhonnan, bárhova utána mentek. Akárcsak a kakukkok az erdőben.
Sok éven át költött nálunk egy gerlepár. Évenként kétszer is. A kicsiket szárnyra bocsátották, ők máshol kerestek otthont maguknak. A kertben nem maradhattak, a szülők nem engedték. A másik lakók jól ismertek bennünket, figyelték szokásainkat. Ha elfogyott a víz vagy az eleség - kértek. Szó szerint. Berepültek a teraszig, vagy a székekre szálltak - hogy figyeljünk rájuk is.
Egyik reggelre sajnos vége szakadt a gerlepár idilli életének.
Egyiküket a fa alatt találtuk élettelenül. Feje a felhők felé fordulva, mintha éppen repülni indulna. Ez három éve történt már, de özvegy gerlénk nem ment el és nem fogadott új társat. Sőt. Egy máshol élő gerlepár úgy vélte, a kert felszabadult, el lehet foglalni, és biztos életteret találnak maguknak. A magányos madárkánkat el akarták űzni.
Valóságos légi csaták vették kezdetüket. Bizony néha be kellett avatkozni nekünk is, mert a harcnak lehetett volna rossz vége is. Az új jövevények nekirepültek a réginek. Néha két oldalról szárnyukkal oda-oda csaptak, vagy lábukkal rúgtak nagyokat. Ha a háztetőre szállt pihenni gerlénk, ott is nekirepültek, meglökték.
Madarunk elképesztően kitartó volt, nem és nem adta fel. Védte otthonát, talán emlékeit. Ki tudja? Hosszú idő után a betolakodók tudomásul vették a vereséget.
Mi nagyon örültünk, hogy gerlénk egyedül is győzött. Manapság hárman laknak itt. Persze külön fán. Ő megtartotta magának a régit. Az új lakók közül az egyik a költés idején mindig itthon van, nehogy fészekfoglalás történjen. Aztán ők is elküldik a már repülni tudó kicsinyeiket.
Náluk pedig hármójuk között a vita néha még kirobban, aztán elfogadják a békés egymás mellett élést.

A mihaszna veréb

A mihaszna veréb is lehet házőrző, csak figyelni kell viselkedésüket, és sok mindenre ráirányítják figyelmünket.
Élőhelyükről az idegent, a veszedelmes betolakodót próbálják elűzni, de mindenképpen jelezni. Valósággal riasztanak, mint egy sziréna.
Egy alkalommal igen éles, fülsüketítő, sikító csicsergésre és ideges röpködésre lettünk figyelmesek. Közelebbről megszemléltük az eseményt és láttuk, hogy a szomszédos kerítésbástyán egy óriási csatornapatkány, azt ijesztgették. A hajsza vége sikeres elfogás lett és a nyugalom visszatért a megszokott rend szerint.
Máskor idegen macskát riogatva kérnek segítséget.
Emlékezetes példa, hogy egyszer egy réti sas akart bőséges ebédet "énekeseink" közül.
Félelmetes volt, ahogy óriás szárnyaival kitöltötte a bokrok közötti teret. Szinte elszürkült az udvar. Ez esetben is a verebek riasztottak először! Sikítozva menekültek a teraszra, kutyához, bokrok belsejébe, mindenhová, ahol védelmet véltek maguknak. Sasunk nagyon éhes lehetett. Nem akart tágítani, ott körözött és a szomszédos ház tetejére szállt fel, és nézett a "terített asztal" felé.
Pompás látvány volt, ritkán látni ilyen szép óriás testű réti sast.
Őszintén sajnáltam, hogy éhesen maradt, de nekünk védeni kellett azokat a kicsi apróságokat, énekeseket, akik bennünk, védelmünkben bízva élnek boldogan kertünkben.

További állattörténetek:

Cafi kutya
Nagyon hideg volt. Fáztam. Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam. Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.

Bocsánat, hogy sorsára hagytam a kutyám...
Bent ültem az irodában, körülöttem kutyák és macskák. Épp egymással versengve igyekeztek felkapaszkodni az ölembe, amikor megszólalt a telefon.
-Halló, kivel beszélek? -Jónapot....Nem, nem ismer. A nevem nem fontos, én csak..már egy ideje próbálom hívni magukat. Bocsánatot akartam kérni. -Bocsánatot? - kérdeztem megrökönyödve. -Igen, bocsánatot; bocsássanak meg, amiért sorsára hagytam a kutyám.

Persephone elment...
Állatmentő vagyok. Edzett acélból vagyok. Megállok az út szélén egy sérült állatnál, csupasz kezem a tátongó sebbe nyomom, hogy elállítsam a zubogó vért. Állatmentő vagyok. Edzett acélból vagyok. Fegyver torkolata előtt állok és egy megláncolt kutya életéért könyörgök; egy kutyáért, akiről a "gazdája" azt hiszi, az ő tulajdona és úgy használhatja ki, ahogy neki tetszik.

Kölyöksors
Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak.

Illawarra és az öt sziget
Három harcos élt messze kint egy kis szigeten az óceánon. Már régota ott éltek és mivel ez egy kis sziget volt, az étel kezdett elfogyni. A nagy probléma az volt, hogy csak egy csónakjuk volt. Úgy hivták őket, hogy Whale (vagyis Bálna), Koala és Starfish (Tengeri csillag).

Kutyák, macskák, barátságok
Már kiskoromban nagy figyelmet fordítottam az állatvilágra, és mivel akkoriban csak egy kertvárosi házikó jelentette a nagy kalandot, hát onnét gyűjtöttem tapasztalatokat a háziállatok fellelhető táborából.

Lex története
Történetünk Csepelen játszódott 1996 táján... Itt jelent meg egy napon ő, az "ordas" színű, egy évesnél is fiatalabb német juhász keverék kan kutya. Elveszett, vagy kidobták, senki sem tudta. Utolsó helyén, egy kislánynál még egy napot sem tölthetett: a szülei nem engedték, hogy befogadja, ezért újra az utcára került.

Szergej Jeszenyin: A kutya (Képes Géza fordítása)
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.

Az új gazdi
Szóval az úgy kezdődött, hogy van nekem Drazsé, a vadászgörény. Köztudott, hogy Ő ragadozó állat. Gondoltan egy merészet és elhatároztam, hogy veszek neki egy egeret. Megenni....

Hazaértem!
Az életem csodálatosan indult. Igazán jó helyre pottyantott a gólya. Csodálatos babakorom volt. A tesókkal és a mamával egy boldog nagy család tagjai voltunk. A folytatással sem volt gond, elkerültem egy másik családhoz, ahol szerettek, igaz csak egyedül voltam négylábú, de perben, haragban nem álltam senkivel.

A szeretet fája...
Prézli kutya sokáig volt a Minimenhely lakója. Én vittem oda attól az orvostól, ahova agyvérzése után került. Csak annyit tudtunk róla: félig lebénult, de már sokkal jobban van, szinte kutya baja...

Frenky története
18 éves lettem és elköltöztem otthonról. Imádom az állatokat, és éreztem magamban annyi felelősségtudatot, hogy magamhoz vegyek egy kutyust. A nővéremék boxereket tenyésztenek, és kértek, várjam meg a következő almot. De én mindenképpen menhelyi kutyust akartam.

Félszemű Burkus
Félszemű Burkust, a fiatal kuvasz kant saját gazdája főbelőtte. Hogy miért, azt csak találgatni lehet, de nem csoda, hiszen - állítják a szemtanúk - már más kutyájára is rálőtt korábban.

Hét hónap egyedül...
Hét hónap gazdi nélkül egy kutyának szenvedés. Hét hónappal ezelőtt, tavaly szeptember 25-én Szmöre kiköltözött a MiniMenhelyre. Addig egy nagy állatvédő szervezet gondoskodott róla, ám hirtelen úgy döntöttek: elaltatják.

Madártörténetek
Már 6 éve tart. A történet egy őszi napon kezdődött. Kutyám izgalomtól lihegve a kertbe hívott, jelezve van ott valami, ami nem oda tartozik, vagy talán segíteni kell.
Szimata igaz volt.

Tovább a teljes tartalomhoz